Miért szeret Nyirádon élni?
Kedves nyirádiak!
Hogyan tudnánk szavakba önteni kötődésünket, idetartozásunkat, mely lehet, hogy több generációra nyúlik vissza, lehet, hogy csak most van kialakulóban?
Vannak, akiket gyerekkoruk köt ide, és azóta is szívesen idézi fel fiatalságának legszebb éveit, hiába kerültek el a szülőfalujukból.
Vannak, akik most költöztek ide, és csak most kapcsolódtak be falunk életébe.
Kérünk mindenkit, próbáljuk megfogalmazni egy-egy gondolattal, miért jó itt élni?
A mappában található képek előnézete Családi élet- régi képeken
Hozzászólások
Hozzászólások megtekintése
Tizenévesen Veszpémbe kerültem kollégiumba. Minden héten hazafelé jövet a szőci dombról gyönyörű látvány tárult elém. Nyirád. Láttam a lenyugvó nap szikrái között, az éjszaka fényeiben, hótakaró alatt, zuhogó esőben. Mindig jó érzés volt. Tudtam, hogy itt feltétel nélkül mindig kapok, fogok kapni "egy tányér meleg ételt és egy jó szót". Szeretem Nyirádot, a nyirádiakat. Nagyon sok jó ember él itt, idős, fiatal. Mindenkinek mindenkitől jut (kell hogy jusson) egy jó szó, egy mosoly. Mert a nyirádiak ilyenek (csak néha nem figyelünk eléggé, rohanunk). Szeretném mindig otthonomnak mondani Nyirádot, és úgy érzem Nyirádot meglátva mindig jó érzés fog eltölteni.
Mert itthon vagyok...
(Farkas Gabi, 2008.04.07 21:27)
és bárhonnan érkezem haza Nyirádra, mindig egy vers jut eszebe, ami mindent elmond...
NEM TUDHATOM...
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Nyirád
(Kocsisné Kati, 2008.05.01 20:25)